Örülök neki, hogy már csak 68 nap…
Valahogyan kell időben is igazodni a vírushoz. Ezért találtam ki, hogy három hónapban gondolkodom, és ami nem tűnik fontosnak, azt igyekszem a kilencven nap utánra halasztani. Napok óta csak ámulok, hogy a vírus mellett mennyi minden történik körülöttünk anélkül, hogy kimozdulnánk otthonról.
Magyarország célkeresztbe került. Sokak számára elég távoli ahhoz, hogy ellenőrizetlenül, komoly következmények nélkül írni lehessen róla bármit. Közép-Kelet Európával kapcsolatban harminc év után is megengedett az egzotikum, a távolság emlegetése az európai sajtóban. Ezért ami ott elhangzik, könnyen átmegy az átlag ember tudatába, hisz nincsenek, vagy csak nagyon hézagosak a régióval kapcsolatos saját élményei.
Magyarországgal kapcsolatban az élményt fokozza, hogy a külföldi médiafelületek szerzői gyakran magyar írnokok. Nem vacakolnak ideküldött tudósítóval. A végletekig elkötelezett, a kormány iránti gyűlölettől vezérelt íródeákok, akik tudják: ha sokszor, sok helyen mondják, „átmegy”, beveszik a legordasabb hazugságot is. Megvannak a csatornák, és jók az alapok: ha te elhiszed, amit én hazudok, én is elhiszem, amit te hazudsz. Ez is szakma: ez az ő szakmájuk. Gondolom, jól fizetik őket, még most is. Az, hogy ez mennyi időt, energiát vesz el a kormányzattól vírus idején, nem érdekes. Sőt, esélyt látnak a bajban. Ez az, ami igazán nagyon gusztustalan.
A vírus idején, minden szépelgés nélkül úgy érzem, közelebb kerülünk egymáshoz. Sok irományból, telefonbeszélgetésből látszik, hogy a lényeges dolgokban hasonlóak vagyunk. Örülünk a csendnek, a nyugalomnak, de egyre inkább hiányoznak az emberi kapcsolatok, érintések. Az elmúlt napokban több, EP-képviselőségből adódó internetes megbeszélésen vettem részt. A tartalmi elemeket hagyjuk, mert siralmas. Szeretném hinni, hogy lesz jobb. Ami a lényeg, hogy mindenféle, egyébként bravúros technikai ketyere sem pótolhat egy érdemi, mély beszélgetést, megbeszélést. Persze most jó. Sokkal jobb, mint a semmi.
